10.

( Ez a cikk termékmegjelenítést tartalmaz :D )

Ha nyár, akkor napsütés. Ha napsütés, akkor meleg. Ha meleg, akkor vízpart. Ha vízpart, akkor sör. Ha sör, akkor buli. Ha buli, akkor csajok és pasik. És ha vannak csajok, pasik, buli, sör, vízpart, meleg, napsütés és nyár, akkor vannak fesztiválok.

Így történt, hogy az elmúlt héten, július 20-tól 24-ig, azaz négy teljes napot amorf ködben töltöttem Debrecen szívének számító Nagyerdő területén, ahol megrendezésre került a Campus fesztivál. Nagy meglepetésemre, sőt szinte mindenkiére többen, mint 98 ezren buliztunk ezen a pár napon. Őrületes ez a szám!

Nem szenvedett hiányt a fesztivál a magyar és a külföldi előadókban sem, szinte mindenki talált magának kedvére valót. Jó, jó, nem egy EFOTT vagy egy Sziget, mert sok ismerősömtől hallottam, hogy azt sem tudják, hogy mi is az a Campus, ami számomra elszomorító. Gondolom, ez azért van, mert inkább a keleti régiókban ismertebb, és annyira nincs „túlreklámozva”, mint egyes fesztiválok.

Kétszáz magyar, hét külföldi fellépő szórakoztatta a fesztiválozó tömeget, de kulturális programok is megrendezésre kerültek, mint például színházi és irodalmi programok (pl. DebreSlam), közönségtalálkozók és pódiumbeszélgetések (többek között Vitáris Ivánnal), filmvetítések, valamint dumaszínházi előadások.

Jó, Quimby, a Majka Curtis duó, Kowalsky meg a Vega, Halott Pénz, Wellhello a legtöbb hazai fesztiválon megfordul, de számomra kifejezetten kedves, hogy kevésbé ismert alter zenekaroknak, illetve feltörekvő tehetségeknek is helyet, és lehetőséget biztosítottak. Ilyen a Bagossy Brothers Company, akik egy rohadt jó koncertet adtak, nem beszélve Konyháról, vagy a debreceni zenekarokról, mint a Vis Maior (akik négy órán keresztül nyomták! NÉGY ÓRÁN ÁT! És ba…. baromi jó volt!), Éva Presszó, Manőver és még sorolhatnám.

Nem mehetek el szó nélkül Jess Glynne és a Clean Bandit mellett. Bevallom, egy-egy számát ismertem csak az előadóknak, és nem fűztem hozzájuk nagy reményeket, de emberek! Én olyat buliztam! Jess Glynne-nél még a topánkám is lekerült a lábamról és a fűben ment a hippáj! Rohadt jó volt!

És itt jön az a pont, hogy miért is jó fesztiválra járni?

·         Először is, olyan zenekarokkal, előadókkal találkozhatsz, akiket amúgy lehet, hogy soha a büdös életben nem hallgatnál meg, mert fúj, és van egy szám, amitől a hányinger kerülget, és esélyt sem adsz neki, hogy a továbbiakban bizonyítson. De ilyenkor akarva, akaratlanul is „vérfület” kapsz, ha hallasz valami jó kis muzsikát, és akkor így elgondolkodsz, hogy hát talán mégsem annyira nagyon szar, sőt, kifejezetten jó! Plusz a koncerteken sok érdekes dolog történhet, például ha nem látsz, mert kicsi vagy, teljesen random emberek kapnak fel hirtelen a nyakukba, ahol HD minőségben élvezheted a koncertet. (Persze itt lányok előnyben, de láttam én srácokat is! )

·         Másodszor, ha éppen nincs koncert, akkor sem fogsz unatkozni, mert számtalan másik program közül választhatsz, illetve rengeteg sátor van, ahol vannak például interaktív játékok, mint a Just Dance, vagy a Guitar Hero, vagy éppen beleülsz egy hámba, és egy hatalmas vászonra festhetsz, vagy csak bulizol, ahol éppen RnB szól, vagy electro, vagy bemész a Hall-ba, ahol rohadt jó dj keveri a talapalávalót!

·         Három, ha éppen nincsen koncert, akkor sem fogsz unatkozni, még akkor sem, ha nem fogadod meg a sátoros tanácsomat, amit az előbb írtam, hiszen rengeteg új emberrel találkozhatsz, és köthetsz barátságokat, vagy éppen keveredhetsz kalandokba. Én például egy brazil bandával barátkoztam össze, mert hirtelen felindulás miatt odafutottam az egyik taghoz, aki pandának volt beöltözve, erre két perc múlva egy hatalmas nagy ölelés hálóba cseppentem, ahol mindenki haverja lett mindenkinek, és este tudtatok együtt bulizni.

·         Négy, ha társasággal mész, leültök a fűben és beszélgettek, és csúnya dolog, de szinte mindenki ezt csinálja, hogy megbeszél egy-egy érdekes tagot, akivel találkozott. Valljuk be, emberek vagyunk, mindenki más ízléssel rendelkezik, kinek a pap, kinek a papné, és te is szoktad azt mondani, hogy „Nézd már, hogy néz ki!?!”

Szerencsére sok barátommal, és ismerősömmel futottam össze, így sosem unatkoztam, viszont voltak olyan órácskák, amikor egyedül bolyongtam. Ilyenkor nem szabad kétségbe esni, mert nagyon jó fej emberekkel sodorhat össze a szél. Persze, csak ésszel kell élni, és azért ne fogadjunk el furán kinéző italokat másoktól, mert még úgy járunk, mint Hófehérke a mostohamuterral.

Bevallom, néhány sör, vodkanarancs, Strongbow lecsúszott, így nem tudom azt mondani olyan nagy hangsúllyal, hogy pia nélkül is élvezni lehet a fesztivált (LEHET! Tavaly egy kortyot nem ittam!), de ha isztok is, azt ésszel tegyétek. Nem kell mattrészegen a kordonon kívül hányni, és nem kell rókát bűvölni tíz percenként, hiszen azért jöttetek, hogy élményeket, emlékeket szerezzetek, és nem azért, hogy a detoxban integessenek nektek a nővérkék.

( Kép: https://www.facebook.com/campusfesztival/?fref=ts ) 

9.

Sziasztok kedveseim!

Éppen az imént lett vége a Magyar-Belga meccsnek, ezáltal számunkra az EB-nek is, és a nagy, hatalmas magyar összetartásnak is. Két hétig rohadtul büszke voltam arra, hogy figyelnek egymásra a magyarok, jófejek, és tényleg volt valami ami összehozta az embereket, azokat is, akik kedvelik ezt a sportot, azokat is, akik soha sem ültek le egy meccs elé sem.
Nagyon elszomorít, mert folyamatosan követtem FB-on a Pesten Hallottam csoport bejegyzéseit, és rögtön jöttek a gyűlölködők, akik amúgy két hétig folyamatosan magyar zászlónak öltöztek. Gratulálok nektek! Büszkék lehettek magatokra!

Mindenesetre, én nagyon büszke vagyok a fiúkra! Ennyi év után kijutni az EB-re, ilyen sikereket elérni... Respect. Az egész kontinens a válogatottról beszélt, Király védéséről, Gera csoda góljáról, Dzsuzsák passzairól, Szalairól, Nagy Ádámról és még sorolhatnánk. Nagy dolog az, amit letettek az asztalra, és amit kihoztak ebből a sportból. Van még remény! A belgák nagyon egyben voltak, nagyon gyorsan voltak. A magyarok még nem is az, hogy nem voltak ilyen szinten, de még nem voltak ennyire egyben, mint ők, és nem voltak ilyen gyorsak. De, csodálatosan játszottak most is, csak a végére már csüggedtek lettek, mert meg akartak felelni egy nemzetnek, Nekünk. Holnaptól tuti elárasztják a mémek majd a világhálót, és megint jönnek majd a cikizős posztok, hogy ezért kell stadionokat építeni és sorolhatnám. Furcsa, milyen gyorsan fordul a napraforgó...

A csapat megmutatta, hogy tud focizni, és szeretne is. Sokat fejlődtek, nagyon jól csinálták!
Én hihetetlenül büszke vagyok rájuk is és a többi magyar sikert elérő sportolóra, mind a kajakosoknak, mind a vízilabdázóknak.

Az éjjel, soha nem érhet véget! Négy év múlva újra szurkolunk a fiúknak! #HUN

SZÉP VOLT FIÚK! CSAK EGYÜTT! RIA RIA HUNGÁRIA! AZ ÉJJEL SOHA NEM ÉRHET VÉGET!

8.

Meg akarlak érinteni - mint amikor ujjbegyeidet végig húzod a vizes ablakon, hogy végig vezess egy cseppet, hogy érezzelek és tudjam itt vagy -, el ne hidd, csak viccelek - pedig, ha egy esőcsepp lennél, tenyeremen tudnálak hordozni - pont téged akarnálak? El ne hidd.

Meg akarlak érteni -, hogy tudjam mit érzel, gondolsz, hogy miért érzem ezt a kettősséget -, mert csak úgy. Olyan fura vagy -, de ilyen aranyos furát még sosem láttam.

Azt akarom, hogy tudd hiányzik, - hogy megölelj, közelebb hajolj, éreztesd, hogy velem vagy és összetartozunk -, hogy végre megint eltűnt egy kis időre, mert csak rontod a levegőt.

Azt akarom, hogy tűnj el - velem egy kis időre, hogy csak ketten legyünk -, nem érted?

...

Most miért vagyok egyedül?

7.

Nos, ez egy elég egyéni vélemény lesz, és akinek nem inge, az természetesen ne vegye magára.

Mára egy elég nehéz témát hoztam, amit elég fura elkezdeni. Simán belevághatnék a közepébe, de ez nem olyan, hogy  Úristen, képzeljétek el, találkoztam csütörtökön Szirmaival és ú meg á! Ez kellően

mély ahhoz, hogy felszálljunk közösen egy hajóra és kezdjünk el evezni a tenger felé a háborgó kis folyónkon.

Mindenki bent van? Ha kérhetném a mentőmellényeket gondosan csatolják be! Ne hajoljanak ki a maguk érdekében. Kellemesen elhelyezkedtek? Akkor horgonyt fel, induljon az utazásunk.

Ez a folyó, amin most ringatózunk, nem más, mint az Idő folyama. Ha kinéznek oldalra, látják elsuhanni a múlt árnyait, az elmúlt hetek vérengzéseit, Christina Grimmie meggyilkolását, az oralndoi merényletet, a marseilles-i drukkerek egymásnak feszülését, az embereket, akik fenyegetik egymást, a fenyegető üzenetek, amik napvilágot látnak az ISIS által, és még sorolhatnám. Hogy miért borult be az ég? 

A rengeteg vegyes érzelemtől, amely kavarog az éterben, és bennünk. 

Van, aki az énekesnő halála mellett teljesen közömbösen elmegy azzal az indokkal, hogy megesik, bezzeg más ismert sztárokat, vagy esetleg magyar előadókért nem gyújtanak meg egy gyertyát sem, van aki komplett ravatalt állít szegény lánynak. Igen, bármikor bekövetkezhet egy ember halála, lehet, hogy a bejegyzés végére sem érek, mert hirtelen leáll a szívem, vagy te már nem tudod elolvasni. Bárhogy, bármikor megtörténhet. Itt igazából nem ez a szörnyű, hanem az, hogy tényleg ennyi az élet? Valaki odamegy teljesen random és fegyvert fog rád, meghúzza a ravaszt, és a következő pillanatban már az égi kórusban nyomod a Hallelujaht? Ugyanez vonatkozik az orlandoi merényletre. Kitalálhatunk ürügyeket, vádakat, felhozhatjuk a vallást, a homofóbiát és bármit, lesz ésszerű magyarázat arra, hogy miért gyilkolunk? A katonákat sem értettem soha. A háborúk is a nagyok játéka volt mindig, mégis ártatlan embereket tettek gyilkosokká, akiket utána kitüntettek. Ismeretlenül bántanak, bántottak embereket, esztelenül parancsot teljesítve rohantak a megbélyegzett jövőbe. Ez szörnyű. És az ember míg él, és van egy szelet szabad föld, azért ölni fog, vagy csak ott tesz keresztbe a másiknak, ahol tud. Ez miért jó? Miért tesz boldoggá bárkit is, hogy elpusztítjuk azt, ami éltet minket?

Ó, a mennydörgés, igen. Ne is vegyenek róla tudomást, ez csak az, hogy a félelmeink hangot adnak. De mégis mire képesek a félelmeink? Egyáltalán félelmekről kell beszélnünk most, vagy az emberi hülyeségről?

Ugyanis, az elmúlt időszakban, ha kitekintenek a másik oldalra, láthatják, hogy a tinédzserek körében megint nagyon "menőnek" számít az, ha vágdossák magukat, fájdalmat okoznak maguknak, és az öngyilkosságról beszélnek a nap huszonnégy órájában. Sajnos ez a jelenség nem csak a tiniket érinti, egyre több embertől hallom ezt az öngyilkos szöveget. Ne, ne hüledezzenek, ugyanis biztosra veszem, hogy szinte mindenki fejében megfordult már a fejében az a gondolat, hogy mi lenne, ha nem lenne? De teljesen más egy ilyen gondolat, amit aztán elhessegetünk, mint folyamatosan ezeket a hullámokat meglovagolni, és szintén ürügyeket keresni. Például én nem értem, hogy egy tizenévesnek milyen szívfájdalma lehet, sőt azt sem értem, hogy ha annyira halálra vágyik, akkor miért a villamoson újságolja nagy sebbel-lobbal a haverjainak, hogy "képzeljétek, anyám majdnem szörnyet halt, amikor meglátta, hogy mennyire felvágtam a kezemet, hát nem menő?" Én csípőből odavágtam, hogy "nem, szégyen vagy", mire jöttek a megvető pillantások, hogy "egyáltalán, minek szólok bele", mire jött a kontra, hogy "figyelemre vágytál, nem?" Megkérdeztem, hogy miért csinálta, a válasz csak annyi volt, hogy mert az osztályban mindenki csinálja. Ha mindenki ezt csinálja, ki kell ugrani az ablakon? Mert az egyéniség már tök abszurd és ciki? Azzal, hogy szerzel egy maradandó heget a kezeden, húsz év múlva mire fog emlékeztetni? Hogy mennyire hülye voltál, mert meg akartál felelni egy klikk elvárásainak? Vannak olyanok, akik betegek, és segítségre szorulnak, és azért csinálnak ilyet, de nekik legalább van történetük, és a későbbiekben ez egy motiváló erő lehet arra, hogy emlékezzenek, milyen sötét is volt akkor, és hogy ki lehet ebből lépni.

Aztán a felnőtt gyerekek. Ne, ne álljon fel! Ugrani akar? Akkor ugorjon, de a mellényt vegye le! Gyerünk, mire vár? Ja, hogy csak figyelemre vágyik ön is? Hogy, mi ez a viharos szél? Az ön hülyesége például.

Az élet mindig egy választás. A szüleid eldöntik, hogy védekeznek-e vagy sem, döntenek arról, hogy megszüless, vagy ne, hogy felnevelnek-e vagy sem. Aztán te is döntesz, döntened kell. Ha boldogtalan, nyomorult életet akarsz élni, akkor éld csak tovább és sajnáld magadat és a világot, hogy az milyen gonosz, ez is egy döntés. Ha még nem szeretnéd ezt az érzést, akkor tegyél ellene. Ilyenkor szokott annak a szellője elsuhanni mellettünk, ami a vállunkra ül, hogy minket nem szeret senki, nincs értelme élni, és hasonlók. Vedd már észre! Vannak akik szeretnek, kedvelnek. Az hogy nem jön össze valami úgy, ahogy azt te elképzelted még nagyon sokszor elő fog fordulni. Hányszor mondhattam volna ezt én is, hányszor adhattam volna elő a hattyú halálát? Rengetegszer, mert nekem is rettentően szar volt sokszor, de az, hogy valami egy ideig tök szar az nem jelenti azt, hogy nem fog kisütni a nap. Annyi embert veszítettem el ezalatt a fél év alatt, akiknek szintén nem volt fenékig tejfel az életük, és tényleg szenvedtek, mégsem akartak meghalni, és próbálták élni. Annyira megérdemelték volna még! Például azok az emberek is, akik egy éjszakára kimozdultak Orlandoban, hogy szórakozzanak. Aki ezen gondolkodik, nincs jobb dolga? Minthogy összetenné a két kezét, hogy van levegő a tüdejében, hogy nem beteg, hogy van szerető családja, barátai, hogy a karrierje is fellendülőben van, hogy élsz. Mennyit tehetnél másokért és magadért. Nem önzőség ha gondolsz néha magadra, de az, hogy el akarod dobni a nap huszonnégy órájában az életed az az, és roppant undorító, és szánalmas. Azért írtam ezeket a sorokat, hogy aki ezt fontolgatja, térjen már észhez! Nincs itt a világvége, és az a legkönnyebb, és leggyávább dolog, ha bedobja valaki a törölközőt hogy köszöntem kiszálltam. Ezen azért gondolkodj és kezdj el végre kicsit pozitívan tekinteni a világra, mert nem minden fekete vagy fehér.

Nos, ki akar még ugrani, vagy kiköthetünk?

Ó, hogy még közel sincs a part? Semmi gond, ez csak azért van, mert az élet egy új szakasza még csak most fog következni. Ja, hogy hideg van, és vihar, és esik az eső? Látja ott azt? Ott már valahol süt a Nap...

6.

Sziasztok!
Néha annyira meg tudok lepődni az embereken és a világon. Olyan furcsa, hogyha találkozol olyanokkal, akik tényleg képesek emberek maradni, és tudnak nagyon kedvesen viselkedni veled, és azért olyanokkal is, akik nem törődnek azzal, hogy mekkora tuskó taplók, és leszarják.

Velem nagyon sok olyan esemény szokott történni, ami elég filmbe illő, nem egyszer kaptam már meg azt a vádat, hogy biztos kamuzok, de olyan vicces szokott lenni, amikor ott vannak velem azok az emberek, akik ezt vágják a fejemhez, és ők is átélik ezt a minimál hollywoodi komédiát.

Kezdjük az elején:
Szerda reggel, Debrecenben, két copfa font frizurával mentem ki az utcára. Igen, ez manapság nagyon trendi, mert valamelyik Kardashian nőcinek így volt a haja, én meg már 4 éves korom óta szeretem így hordani, na mindegy. Pénzt akartam levenni, és a legközelebbi automata egy Interspar-DM üzletnél van. Miután megtörtént a procedúra, szétnéztem a DM-ben, vettem egy nagyon jó kis rúzst, majd a pénztárnál a hölgy tök kedvesen megjegyezte, hogy milyen jól áll így a hajam, és milyen aranyosnak tűnök, és hogy sok lánynak látja így a haját, de nekem kifejezetten jól áll. És itt nm az a lényeg, hogy fényezzem magam, hanem milyen kedves, hogy egy eladó megdicsér. Valljuk be, nagyon sok búvalbaszott sápadt képűvel szoktunk találkozni a pultokban, szóval hatalmas nagy mosollyal mentem ki az üzletből.

A bevásárlóközpont előtt egy idős néni üldögélt a kis mezei virágaival. Szegénykét már többször is
láttam, és az még hagyján, hogy délelőtt 10 óra körül, de ő már általában 5 óta kint ül és sokszor este 8ig, hogy meglegyen a betevője. Megesett rajta a szívem, így kérdeztem, hogy mennyibe kerülne az a kis csokor, és 300 forintomba került, hogy egy kis margarétás csokorral térjek haza. A néni annyira megörült, hogy grátiszként adott még egy szál kálát, és egy szál liliomot, és annyit mondott, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgaim, vagy szomorú vagyok, ő látja rajtam, hogy helyén van a szívem és gondoljak arra, hogy hány embernek segítettem már, és köztük neki is.
Nagyon meglepődtem, amikor ezeket mondta. Nem tagadom, elérzékenyültem rendesen, majd szép napot és minden jót kívánva indultam útnak, és azon gondolkodtam, hogy miféle Tündérkeresztanyás égi jelenés lehetett ez. ( Már csak azért is, mert rohadtul magam alatt voltam, de ez a találkozás feldobta a napomat.)

De ezzel még nincs vége! A villamoson utazva megmosolyogtam egy óvódás kisfiú és egy nagymama párbeszédét, hiszen a kissrác olyan átéléssel mesélte a sóstói kirándulásukat, hogy öröm volt hallgatni. Észre sem vettem, hogy egy fiatalember ült le velem szemben, majd csak akkor, amikor angolul megkérdezte, hogy mit mondott a kisfiú, hogy ennyire mosolygok?
Az én "hatalmas" nyelvtudásommal elmeséltem neki a történetet, majd az út nagy része úgy telt, hogy megpróbált felszedni, és telefonszámot akart. Az ilyenektől én általában tartok, még akkor is, ha magyar az illető, nem hogy erasmusos cserediák. :D De eljutottunk oda, hogy az egyik közösségi oldalon bejelölhet, és kaptam tőle egy e-mailt, hogy reméli fogunk még beszélni, mert a mosolyom a villamoson bearanyozta a napját.

Aztán még ez mindig nem a hab a tortán. Míg tánc próbára igyekeztem, a Fórum mellett álldogáltam és várakoztam, mert volt egy csomó időm, és addig beszélgettem telefonon pár barátommal. Kiszúrtam én, hogy egy srác sasol engem, de akkor vált parává az egész helyzet, amikor odajött.
Szia! - mondta, és furcsállva de én is köszöntöttem, és vártam, hogy mi fog történni.
" Figyelj már, veled beszéltem meg randit Tinderen?"
Ahogy meghallottam ezt, kitört belőlem a nevetés és mondtam, hogy velem biztos nem. Aztán jött a hattyú halála, hogy most akkor nem tetszik nekem? Így felültetem? Erre megérkezett a várva várt tinder lány is és bocsánatot kért a srác, hogy minden picsának elhordott, majd mikor elindultak a randijukra, visszafordulva csak ennyit kérdezett: " Figyelj már, ha már így összebarátkoztunk, nincs kedved egy hármashoz?"
Pislogva közöltem, hogy nem, és azon morfondíroztam, hogy lehet ekkora egojuk az embereknek?

Veletek is szokott ilyen mindenösszejön-nap lenni? Esetleg valami vicces random találkozás?

5.

Ülünk egymással szemben. Te felállsz, én követlek. Követsz, tekintetünk találkozik, s végül te felszállsz a metróra, ami arra megy, én felszállok arra, ami erre, s az ablakból még mindig nézzük, miként ültünk az előbb egymás előtt. Elindul a vasszekér és egymás szemébe nézve figyeljük, hogyan siklik el egymás mellett egy eggyé vált pillanat.

4.

Sziasztok!
Ez a novella egy MMA által meghirdetett pályázatra készült. Sajnos ott nem értem el vele helyezést, viszont nekem az egyik kedvencemmé vált.

Jön még új tavasz

Az ember szívében sokszor lyuk tátong mindazért, amit elvesztett, vagy elhalasztott az élete során: szerelmet, barátot, családot, hazát. Én mindennél többet vesztettem, rengeteg életet, reményt, szabadságot, mégis büszke vagyok arra a lyukra, amely rajtam tátong. Nem az űr tölti ki, nem a csalódás, hanem a büszkeség, és az a szeretet, amelyet egy piciny nemzet fiataljai adtak nekem.

De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen ennek is, mint minden másnak története van.

Már egy ideje furcsa szelek seperték a port Budapest utcáin. Néhol az én öltözetembe is belekaptak, megcibáltak, de ez az egész most más volt. Egész életemben kiszolgáltatottként hagytam, hogy játszanak velem, most mégis olyan érzésem volt, mintha a szürke hályogot akarnák levakarni a szememről, hogy ne legyek vak, és lássam azt, ami az orrom előtt történik. Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak a hajnalban felbukkanó Nap sugarai fogják vérvörösre festeni a Duna hűs vizét.

Ez az októberi nap is úgy indult, mint az összes többi. Én elfoglaltam a helyemet, és figyeltem a város utcáit, hogyan telnek meg élettel, miként nyitnak ki az üzletek. Kihallgattam, hogy miről sutyorognak az emberek, amint elhaladtak a közelemben, és ha tehettem volna - mint hithű kommunista -, továbbítottam volna a felsőbb hatalomnak, de erre nem voltam képes. Az lett volna a helyes, ha már kora reggel jelentem, hogy mire készülnek az egyetemisták, de várakozással töltött el, hogy mégis mire fel ez a nagy tervezgetés, és mit akarnak elérni. Ahogy figyeltem őket, miként sietnek nagy sebbel-lobbal a Műegyetem felé, láttam az arcukon az elszántságot és talán azt, amit úgy hívnak boldogság. A szemükben felcsillant valami furcsa szikra, amely nem hagyott nyugodni. Érezni szerettem volna én is, tartozni akartam valahová.

Besavanyodott voltam, túlidealizált. Mindig azt tettem, ami helyes, amit elvártak tőlem. Csendben maradtam, kihúztam magam, és Rákosi, illetve Gerő elvtárs mellett vertem a mellemet, de nem éreztem büszkeséget. Olyan volt, mintha mind a két oldalról bilincs húzott volna, és egy marionettként tengek-lengek ebben a sztálini világban, ahol nincs Isten, ahol nekem lett volna az a feladatom, hogy emlékeztessem a lakosokat arra, hogy mennyire jó is a mi társadalmunk, és hogy mikre lehetnénk képesek.

Amint ezen gondolkodtam, az utcát fiatalok lepték el, és tüntetőleg vonultak fel. Szemükből szikrát szórt a szenvedély, a hangjuk betöltötte az egész várost. Egy emberként haladtak. Sosem láttam még ilyen összetartást, amióta én itt vagyok. Nem érdekelte őket, hogy a hűvös északi szél belekap a hajukba, és lerepíti kalapjukat, vagy éppen tovarepíti sáljaikat. Míg ezt a jelenséget figyeltem, észre sem vettem, hogy engem is diákok vettek körbe, közrefogtak és egy rövidebb hadakozás után, már a kezükben voltam, és magukkal hurcoltak. Tiltakozni akartam, megijedtem ettől a gesztustól. Ezernyi gondolat sorakozott fel a fejemben, de egyet sem tudtam megragadni. Észérveket kerestem, hogy ki tudjak állni magamért, de egyszerűen magával ragadt a lelkesedésük. A helyzetet úgy tudnám leírni, mint egy tangót, vagy egy tüzes csárdást, amit a menyecskék járnak. A tűz abban a pillanatban fellángol, ahogy megszólal a zene, vagy amint a táncos nő a parkettra lép, és szikrázó tekintete találkozik a partnerével. Itt is eltökélt emberek meneteltek a célért, sorsuk egybe fonódott, a hangjuk eggyé vált, miközben különféle monológokat skandáltak, tizenhat pontról beszéltek, Sinkovicsot emlegették. Sinkovics, ezt meg kellett jegyeznem, hogy el tudjam majd mondani a többieknek! Ők tudták, hogy mit kezdjenek vele. Az ilyet odabent csak úgy hívták, hogy felbujtó. Most meg Nagy Imrét emlegetik, számomra érthetetlen módon. Ők nem tudják, hogy Gerő elvtárs nevét kellene skandálni? Gerő! Gerő! Gerő! De nem figyeltek rám, csak vonszoltak magukkal, mintha nem is léteznék. Elbizonytalanodtam. Fejem felett összecsaptak a hullámok, hányingerem lett, aztán magasba emeltek, ahol kifeszítve lefogtak. Mozgolódtam, ahogyan csak tudtam, és úrrá lett rajtam a pánikfélelem, amikor megpillantottam a délutáni kósza napfényben megcsillanó kést. Kiáltani akartam, hogy vessenek véget ennek az egésznek, nem hagyhatják, hogy a csőcselék végezzen velem!

Hagyjátok abba! Hagyd abba! Kérlek, ne csináld!

Aztán a hűvös penge felhasított egy körkörös mozdulattal, s mintha a szívemet vágták volna ki. Mellkasom megkönnyebbült, és már-már fellélegeztem.
- Most már nem kell félned! – Mondogatták nekem nagy vigyorral, majd a vállukra vettek, hiszen még nem voltam teljesen magamnál.

Még kábán, homályosan láttam a dolgokat, de ahogyan haladtunk a Sztálin szobor felé, megpillantottam a társaimat, akik szinte ugyanilyen formában voltak, mint én. Még csak most kezdtünk rádöbbenni, hogy mi is a hazaszeretet, mi is az, amit ezek az emberek akarnak.

Amikor magasba emeltek engem, a tömeg ujjongott és láttam rajtuk, hogy hitük hogyan mélyül el. Fontosnak éreztem magam, és tudtam a feladatom. Biztatnom kell őket. Nem voltam több, mint ők, sőt a hangomat is alig hallották a szél miatt, de végre emlékeztem, és emlékeztettem. Hagytam, hogy a szellő ruhámba kapva játsszon velem, meglobogtassa azt. Az országunk egy vadászcsapda sötét mélyén pihegett összeverve, megalázva, és végre érzett magában annyi erőt, hogy megpróbáljon kimászni, hogy láthassa a napfényt, amit a jövő hoz. Az első lépcsőfok én voltam, a második pedig a személyi kultusz atyja, ki most földön heverve egy nép játszószerévé vált.

Mire feleszméltem, már besötétedett. A tömeg kezében gyertyák, gyufaszálak, meggyújtott újságok égtek. A Parlament előtt álltunk, vártunk Nagy Imrére, aki csak annyit tudott mondani, hogy menjünk haza. Nem akartunk hazamenni, hiszen néma gyereknek, anyja sem érti a szavát. Változásokat akartunk, azt hogy szűnjön meg a terror, hogy ne jöjjön a fekete autó, hogy legyenek barátaink, akikben bízhatunk, és nem kell attól félnünk, hogy titkainkat kiadja a kormánynak, aki aztán elvesz tőlünk mindent. Nem akartunk hatalmas dolgokat, palotákat, kincseket. Mi csak élni akartunk.

Míg Nagy Imre hazaküldött minket, Gerő ellenszenvvel beszélt rólunk a rádióban. Újabb hullám söpört végig a tüntetőkön, ezért elindultunk a Magyar Rádióhoz, ahol elszabadult a pokol. Mire odaértünk lövések dördültek el, emberek estek egymásnak. Mintha kitártam volna a karomat, úgy mutattam utat, hogy ne adjuk fel, meneteljünk előre! Próbáljuk meg menteni a menthetőt, és kísérjük biztonságba, akiket lehet. Ha már elkezdtük, nem adhattuk fel! Bíztam abban, hogy győzhetünk, ha összefogunk. Akivel én mentem, ő is elszántan menetelt előre, még akkor is, amikor eltalálta őt egy golyó. A hasához kapva lépett még előre párat, amikor térdere esett, és eldőlt. Ajkai közül vér buggyant ki, tekintetét rám szegezte, elmosolyodott, tétován magára húzott, aztán a keze erőtlenül maga mellé esett, a légzése leállt. Arca merész volt, és szemeiben csillogott a büszkeség, hogy nem hiába halt meg. De ennek így kell lennie? Vért kell áldoznunk azért, hogy éljünk? Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Nem akadályoztak minket, teret engedtek nekünk, akkor most mégis miért kezelnek minket idegenként, gyerekként, aki csak büntetést érdemel? Hát akkor kard ki kard! Meg kell mutatnunk, hogy nem csak befolyásolható marionett bábuk vagyunk.

Engem az utcán hagytak, őt elvitték. Egy fiatal később újra megragadott, és vonszolni kezdett maga után, tiltakozást nem tűrve. Szorítása olyan volt, mint akinek már csak bennem van reménye. A lakások ablakai be voltak sötétítve, szinte nem is volt élet az utcán. Barikádok emelkedtek mindenféle dologból, amit csak találtak. Csatateret csináltak a városból, ami a vezetők számára csak egy óriási játszótér volt. Az emelkedett barikádok, mint egy rombolásra váró várfal, melynek tetejére kitűztek, mint harci lobogót, és az emberek, mint egy sakktábla figurái. Hogy kik irányították a játékot? Két eszme. Míg a miénk gondolkodott, hogy mi is legyen a következő lépése, addigra a másik megtette ezt. Szembesültem egy hatalmas harci géppel. Farkas szemet néztünk egymással, de nem láttam mást, csak sötétséget. Csak előre figyelt, csak a célpontot látta. Olyan volt, mint én. Irányítható, naiv.

— Te nem tudod, hogy mit csinálsz! – Kiáltottam neki, de rám sem hederített. – Téged is csak kihasználnak.
— Hallgass! Semmit sem tudsz.
— Én is közéjük tartoztam, de felnyílt a szemem. A pusztítás nem megoldás.
— Ezek csak egy gyenge jellem utolsó próbálkozása az életre.
— Míg ezeknek az embereknek a szíve egy ütemre fog verni, míg a fejükben ott motoszkál a szabadság gondolata, addig ezt nem nevezheted utolsó próbálkozásnak. Hát nem látod? Nézz körül!
— A parancs, az parancs.
— A parancs megtagadható, de…
— Úgy beszélsz, mintha te is közülük való lennél! Holott csak egy ócska rongydarab vagy, akivel most felmosom a padlót.
— Csak nézz szét! Mit látsz?
— Egy csapat semmirekellőt, akik hibás alkatrészei egy jól működő gépezetben.
— Így van. Hát nem érted? Ők nem gépek!
— De én az vagyok, és a parancs, az parancs. – Mondta, majd nagy levegőt véve, felénk lőtt.

A várfal lebomlott, az emberek feljajdulva estek össze, s aki hamarabb észbe kapott futni kezdett, őt is hátba lőtték. A ruhám elszakadt, a por belepett, és az oldalam megégett. De a tankból kiszállt egy oroszul beszélő fickó, aki magához vett, majd hosszas, több napi várakozás után átadott egy férfinak, aki Kádár jobb keze volt.

Flegmán nézett rajtam végig, mintha csak a lánya lennék, és éppen azt találgatná, kivel háltam az éjszaka. Velem együtt voltak még a szürke kis teremben összevert, rabruhába öltöztetett nők és férfiak.
- Kik vettek még részt ebben? Neveket akarok! – Mondta higgadtan, miközben kimért léptekkel haladt körbe a szobában, majd megragadott engem, és a magasba emelt, amitől alig kaptam levegőt. – Képesek voltak, ezért a szerencsétlenért harcolni. – Nevette el magát. – Jól tudták, hogy úgysem győzhetnek.

Öten voltak. Két férfi és három nő. A szemüket lesütötték, kivéve az egyikkőjüket. Nem lehetett több, mint tizennyolc. A szemei körül lilás monokli éktelenkedett, ajka felrepedt. A ruhája több helyen szakadt volt, így láthattam, hogy testét több helyen zúzódások éktelenítik. Cserepes ajkai arra engedtek következtetni, hogy már napok óta nem evett, és még talán inni is alig.
— A szabadságért és a hazáért harcolni nem szerencsétlen dolog. A győzelem is csak egy olyan dolog, amit mi értünk igazán. Talán még nem volt itt az ideje – húzta apró mosolyra az ajkát, miközben szemében megcsillant pár könnycsepp. – De a madarat nem tarthatják örökké fogva egy kalitkába, egyszer kirepül. Nem terrorral, nem vérrel, hanem csak boldogan.
— Befejezted? – Nézett rá magasba szökkent szemöldökkel a férfi.
— Nem. Nem hallgathatnak el bennünket – mondta kimért nyugalommal.
— Ha másként nem is – vont vállat, majd fegyverét elővéve fejbe lőtte a lányt -, akkor majd így.

A fegyvert az asztalra tette, az ajtóhoz ment, ahol már felfegyverkezett őrök várakoztak.
— Elvihetik őket, ezzel pedig kezdjenek valamit – mutatott a halott nőre.

Szájába vett egy szál cigarettát, meggyújtotta és mélyet szippantott. A füstöt rám fújta. Elgondolkodva figyelt, mintha azért fejében szöget ütött volna a lány monológja. Megrázta a fejét, a cigarettát a szájába vette, beült az asztala mögé, majd kihúzta a fiókját, és belepasszírozott. A fiókot erősen csapta be. Hallottam, ahogy kattan a zár, majd ahogy ő is elmegy.

Ismét rám nehezedett a sötétség, és meggyötörten pihegtem a tömlöcömben. Ezrek haltak meg az életért, mert elvakultan hittek a szabadságban, amelyre buzdítottam őket. Látták színeimet, miközben a szél játszott velem, és becsaptam őket. Árulónak éreztem magam, és cserben hagytam az embereket. Most nem vagyok játéka semmilyen szélnek: mihaszna, semmirekellő rongydarab lettem, mint ahogy azt mondták nekem… De mégis ennyi lennék? Ezrek vittek a vállukon, ezrek mutatták meg, hogy mit is jelent az, hogy hazaszeretet. Büszkének kell lennem, és valahogy idebentről is támogatnom kell a jövendőt, hiszen mindenkinek a szívében tátong egy üreg, amely sokszor üresnek látszik, ám mégis tele van szeretettel, bizalommal, hűséggel, mert nem lehet, hogy annyi szív hiába ontott volna vért, mert tudom, hogy még jönni fog egy jobb kor, mely után egy nemzet buzgón epedez…