4.

Sziasztok!
Ez a novella egy MMA által meghirdetett pályázatra készült. Sajnos ott nem értem el vele helyezést, viszont nekem az egyik kedvencemmé vált.

Jön még új tavasz

Az ember szívében sokszor lyuk tátong mindazért, amit elvesztett, vagy elhalasztott az élete során: szerelmet, barátot, családot, hazát. Én mindennél többet vesztettem, rengeteg életet, reményt, szabadságot, mégis büszke vagyok arra a lyukra, amely rajtam tátong. Nem az űr tölti ki, nem a csalódás, hanem a büszkeség, és az a szeretet, amelyet egy piciny nemzet fiataljai adtak nekem.

De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen ennek is, mint minden másnak története van.

Már egy ideje furcsa szelek seperték a port Budapest utcáin. Néhol az én öltözetembe is belekaptak, megcibáltak, de ez az egész most más volt. Egész életemben kiszolgáltatottként hagytam, hogy játszanak velem, most mégis olyan érzésem volt, mintha a szürke hályogot akarnák levakarni a szememről, hogy ne legyek vak, és lássam azt, ami az orrom előtt történik. Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak a hajnalban felbukkanó Nap sugarai fogják vérvörösre festeni a Duna hűs vizét.

Ez az októberi nap is úgy indult, mint az összes többi. Én elfoglaltam a helyemet, és figyeltem a város utcáit, hogyan telnek meg élettel, miként nyitnak ki az üzletek. Kihallgattam, hogy miről sutyorognak az emberek, amint elhaladtak a közelemben, és ha tehettem volna - mint hithű kommunista -, továbbítottam volna a felsőbb hatalomnak, de erre nem voltam képes. Az lett volna a helyes, ha már kora reggel jelentem, hogy mire készülnek az egyetemisták, de várakozással töltött el, hogy mégis mire fel ez a nagy tervezgetés, és mit akarnak elérni. Ahogy figyeltem őket, miként sietnek nagy sebbel-lobbal a Műegyetem felé, láttam az arcukon az elszántságot és talán azt, amit úgy hívnak boldogság. A szemükben felcsillant valami furcsa szikra, amely nem hagyott nyugodni. Érezni szerettem volna én is, tartozni akartam valahová.

Besavanyodott voltam, túlidealizált. Mindig azt tettem, ami helyes, amit elvártak tőlem. Csendben maradtam, kihúztam magam, és Rákosi, illetve Gerő elvtárs mellett vertem a mellemet, de nem éreztem büszkeséget. Olyan volt, mintha mind a két oldalról bilincs húzott volna, és egy marionettként tengek-lengek ebben a sztálini világban, ahol nincs Isten, ahol nekem lett volna az a feladatom, hogy emlékeztessem a lakosokat arra, hogy mennyire jó is a mi társadalmunk, és hogy mikre lehetnénk képesek.

Amint ezen gondolkodtam, az utcát fiatalok lepték el, és tüntetőleg vonultak fel. Szemükből szikrát szórt a szenvedély, a hangjuk betöltötte az egész várost. Egy emberként haladtak. Sosem láttam még ilyen összetartást, amióta én itt vagyok. Nem érdekelte őket, hogy a hűvös északi szél belekap a hajukba, és lerepíti kalapjukat, vagy éppen tovarepíti sáljaikat. Míg ezt a jelenséget figyeltem, észre sem vettem, hogy engem is diákok vettek körbe, közrefogtak és egy rövidebb hadakozás után, már a kezükben voltam, és magukkal hurcoltak. Tiltakozni akartam, megijedtem ettől a gesztustól. Ezernyi gondolat sorakozott fel a fejemben, de egyet sem tudtam megragadni. Észérveket kerestem, hogy ki tudjak állni magamért, de egyszerűen magával ragadt a lelkesedésük. A helyzetet úgy tudnám leírni, mint egy tangót, vagy egy tüzes csárdást, amit a menyecskék járnak. A tűz abban a pillanatban fellángol, ahogy megszólal a zene, vagy amint a táncos nő a parkettra lép, és szikrázó tekintete találkozik a partnerével. Itt is eltökélt emberek meneteltek a célért, sorsuk egybe fonódott, a hangjuk eggyé vált, miközben különféle monológokat skandáltak, tizenhat pontról beszéltek, Sinkovicsot emlegették. Sinkovics, ezt meg kellett jegyeznem, hogy el tudjam majd mondani a többieknek! Ők tudták, hogy mit kezdjenek vele. Az ilyet odabent csak úgy hívták, hogy felbujtó. Most meg Nagy Imrét emlegetik, számomra érthetetlen módon. Ők nem tudják, hogy Gerő elvtárs nevét kellene skandálni? Gerő! Gerő! Gerő! De nem figyeltek rám, csak vonszoltak magukkal, mintha nem is léteznék. Elbizonytalanodtam. Fejem felett összecsaptak a hullámok, hányingerem lett, aztán magasba emeltek, ahol kifeszítve lefogtak. Mozgolódtam, ahogyan csak tudtam, és úrrá lett rajtam a pánikfélelem, amikor megpillantottam a délutáni kósza napfényben megcsillanó kést. Kiáltani akartam, hogy vessenek véget ennek az egésznek, nem hagyhatják, hogy a csőcselék végezzen velem!

Hagyjátok abba! Hagyd abba! Kérlek, ne csináld!

Aztán a hűvös penge felhasított egy körkörös mozdulattal, s mintha a szívemet vágták volna ki. Mellkasom megkönnyebbült, és már-már fellélegeztem.
- Most már nem kell félned! – Mondogatták nekem nagy vigyorral, majd a vállukra vettek, hiszen még nem voltam teljesen magamnál.

Még kábán, homályosan láttam a dolgokat, de ahogyan haladtunk a Sztálin szobor felé, megpillantottam a társaimat, akik szinte ugyanilyen formában voltak, mint én. Még csak most kezdtünk rádöbbenni, hogy mi is a hazaszeretet, mi is az, amit ezek az emberek akarnak.

Amikor magasba emeltek engem, a tömeg ujjongott és láttam rajtuk, hogy hitük hogyan mélyül el. Fontosnak éreztem magam, és tudtam a feladatom. Biztatnom kell őket. Nem voltam több, mint ők, sőt a hangomat is alig hallották a szél miatt, de végre emlékeztem, és emlékeztettem. Hagytam, hogy a szellő ruhámba kapva játsszon velem, meglobogtassa azt. Az országunk egy vadászcsapda sötét mélyén pihegett összeverve, megalázva, és végre érzett magában annyi erőt, hogy megpróbáljon kimászni, hogy láthassa a napfényt, amit a jövő hoz. Az első lépcsőfok én voltam, a második pedig a személyi kultusz atyja, ki most földön heverve egy nép játszószerévé vált.

Mire feleszméltem, már besötétedett. A tömeg kezében gyertyák, gyufaszálak, meggyújtott újságok égtek. A Parlament előtt álltunk, vártunk Nagy Imrére, aki csak annyit tudott mondani, hogy menjünk haza. Nem akartunk hazamenni, hiszen néma gyereknek, anyja sem érti a szavát. Változásokat akartunk, azt hogy szűnjön meg a terror, hogy ne jöjjön a fekete autó, hogy legyenek barátaink, akikben bízhatunk, és nem kell attól félnünk, hogy titkainkat kiadja a kormánynak, aki aztán elvesz tőlünk mindent. Nem akartunk hatalmas dolgokat, palotákat, kincseket. Mi csak élni akartunk.

Míg Nagy Imre hazaküldött minket, Gerő ellenszenvvel beszélt rólunk a rádióban. Újabb hullám söpört végig a tüntetőkön, ezért elindultunk a Magyar Rádióhoz, ahol elszabadult a pokol. Mire odaértünk lövések dördültek el, emberek estek egymásnak. Mintha kitártam volna a karomat, úgy mutattam utat, hogy ne adjuk fel, meneteljünk előre! Próbáljuk meg menteni a menthetőt, és kísérjük biztonságba, akiket lehet. Ha már elkezdtük, nem adhattuk fel! Bíztam abban, hogy győzhetünk, ha összefogunk. Akivel én mentem, ő is elszántan menetelt előre, még akkor is, amikor eltalálta őt egy golyó. A hasához kapva lépett még előre párat, amikor térdere esett, és eldőlt. Ajkai közül vér buggyant ki, tekintetét rám szegezte, elmosolyodott, tétován magára húzott, aztán a keze erőtlenül maga mellé esett, a légzése leállt. Arca merész volt, és szemeiben csillogott a büszkeség, hogy nem hiába halt meg. De ennek így kell lennie? Vért kell áldoznunk azért, hogy éljünk? Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Nem akadályoztak minket, teret engedtek nekünk, akkor most mégis miért kezelnek minket idegenként, gyerekként, aki csak büntetést érdemel? Hát akkor kard ki kard! Meg kell mutatnunk, hogy nem csak befolyásolható marionett bábuk vagyunk.

Engem az utcán hagytak, őt elvitték. Egy fiatal később újra megragadott, és vonszolni kezdett maga után, tiltakozást nem tűrve. Szorítása olyan volt, mint akinek már csak bennem van reménye. A lakások ablakai be voltak sötétítve, szinte nem is volt élet az utcán. Barikádok emelkedtek mindenféle dologból, amit csak találtak. Csatateret csináltak a városból, ami a vezetők számára csak egy óriási játszótér volt. Az emelkedett barikádok, mint egy rombolásra váró várfal, melynek tetejére kitűztek, mint harci lobogót, és az emberek, mint egy sakktábla figurái. Hogy kik irányították a játékot? Két eszme. Míg a miénk gondolkodott, hogy mi is legyen a következő lépése, addigra a másik megtette ezt. Szembesültem egy hatalmas harci géppel. Farkas szemet néztünk egymással, de nem láttam mást, csak sötétséget. Csak előre figyelt, csak a célpontot látta. Olyan volt, mint én. Irányítható, naiv.

— Te nem tudod, hogy mit csinálsz! – Kiáltottam neki, de rám sem hederített. – Téged is csak kihasználnak.
— Hallgass! Semmit sem tudsz.
— Én is közéjük tartoztam, de felnyílt a szemem. A pusztítás nem megoldás.
— Ezek csak egy gyenge jellem utolsó próbálkozása az életre.
— Míg ezeknek az embereknek a szíve egy ütemre fog verni, míg a fejükben ott motoszkál a szabadság gondolata, addig ezt nem nevezheted utolsó próbálkozásnak. Hát nem látod? Nézz körül!
— A parancs, az parancs.
— A parancs megtagadható, de…
— Úgy beszélsz, mintha te is közülük való lennél! Holott csak egy ócska rongydarab vagy, akivel most felmosom a padlót.
— Csak nézz szét! Mit látsz?
— Egy csapat semmirekellőt, akik hibás alkatrészei egy jól működő gépezetben.
— Így van. Hát nem érted? Ők nem gépek!
— De én az vagyok, és a parancs, az parancs. – Mondta, majd nagy levegőt véve, felénk lőtt.

A várfal lebomlott, az emberek feljajdulva estek össze, s aki hamarabb észbe kapott futni kezdett, őt is hátba lőtték. A ruhám elszakadt, a por belepett, és az oldalam megégett. De a tankból kiszállt egy oroszul beszélő fickó, aki magához vett, majd hosszas, több napi várakozás után átadott egy férfinak, aki Kádár jobb keze volt.

Flegmán nézett rajtam végig, mintha csak a lánya lennék, és éppen azt találgatná, kivel háltam az éjszaka. Velem együtt voltak még a szürke kis teremben összevert, rabruhába öltöztetett nők és férfiak.
- Kik vettek még részt ebben? Neveket akarok! – Mondta higgadtan, miközben kimért léptekkel haladt körbe a szobában, majd megragadott engem, és a magasba emelt, amitől alig kaptam levegőt. – Képesek voltak, ezért a szerencsétlenért harcolni. – Nevette el magát. – Jól tudták, hogy úgysem győzhetnek.

Öten voltak. Két férfi és három nő. A szemüket lesütötték, kivéve az egyikkőjüket. Nem lehetett több, mint tizennyolc. A szemei körül lilás monokli éktelenkedett, ajka felrepedt. A ruhája több helyen szakadt volt, így láthattam, hogy testét több helyen zúzódások éktelenítik. Cserepes ajkai arra engedtek következtetni, hogy már napok óta nem evett, és még talán inni is alig.
— A szabadságért és a hazáért harcolni nem szerencsétlen dolog. A győzelem is csak egy olyan dolog, amit mi értünk igazán. Talán még nem volt itt az ideje – húzta apró mosolyra az ajkát, miközben szemében megcsillant pár könnycsepp. – De a madarat nem tarthatják örökké fogva egy kalitkába, egyszer kirepül. Nem terrorral, nem vérrel, hanem csak boldogan.
— Befejezted? – Nézett rá magasba szökkent szemöldökkel a férfi.
— Nem. Nem hallgathatnak el bennünket – mondta kimért nyugalommal.
— Ha másként nem is – vont vállat, majd fegyverét elővéve fejbe lőtte a lányt -, akkor majd így.

A fegyvert az asztalra tette, az ajtóhoz ment, ahol már felfegyverkezett őrök várakoztak.
— Elvihetik őket, ezzel pedig kezdjenek valamit – mutatott a halott nőre.

Szájába vett egy szál cigarettát, meggyújtotta és mélyet szippantott. A füstöt rám fújta. Elgondolkodva figyelt, mintha azért fejében szöget ütött volna a lány monológja. Megrázta a fejét, a cigarettát a szájába vette, beült az asztala mögé, majd kihúzta a fiókját, és belepasszírozott. A fiókot erősen csapta be. Hallottam, ahogy kattan a zár, majd ahogy ő is elmegy.

Ismét rám nehezedett a sötétség, és meggyötörten pihegtem a tömlöcömben. Ezrek haltak meg az életért, mert elvakultan hittek a szabadságban, amelyre buzdítottam őket. Látták színeimet, miközben a szél játszott velem, és becsaptam őket. Árulónak éreztem magam, és cserben hagytam az embereket. Most nem vagyok játéka semmilyen szélnek: mihaszna, semmirekellő rongydarab lettem, mint ahogy azt mondták nekem… De mégis ennyi lennék? Ezrek vittek a vállukon, ezrek mutatták meg, hogy mit is jelent az, hogy hazaszeretet. Büszkének kell lennem, és valahogy idebentről is támogatnom kell a jövendőt, hiszen mindenkinek a szívében tátong egy üreg, amely sokszor üresnek látszik, ám mégis tele van szeretettel, bizalommal, hűséggel, mert nem lehet, hogy annyi szív hiába ontott volna vért, mert tudom, hogy még jönni fog egy jobb kor, mely után egy nemzet buzgón epedez…